Az egésznek semmi értelme sincs.

Előfordul, hogy így érzem magam. Főleg olyankor, amikor olyan helyzetben találom magam, amiből csak nehéz út vezet kifelé. Sőt, sokszor látszólag semmilyen.

A belső monológ ilyenkor valahogy így hangzik:

- Ezt így nem bírod tovább, változtatni kell. Csináld meg!
- Ezt lehetetlen megcsinálni.
- De meg kell, mert nem érzed így jól magad. Ez így nem maradhat.
- De nem érted, hogy erre nem vagyok képes?
- De értem. Viszont nem érzed jól így magad.
- Ez túl nagy ár, nem lehetséges. Hiányzik belőlem a kitartás, az akaraterő.
  Akkor mi más marad?
- Az egésznek semmi értelme sincs. Ott rohadjon meg, ahol van, maradjon így.
- De nem érzed így jól magad…

És így tovább, egészen addig a pontig, amíg teljesen kikészítem magam. Fura, hogy egy monológban is lehetnek viták, ugye? Talán a legfárasztóbb magaddal vitatkozni. Bevallom, ilyenkor hajlamos vagyok hisztizni, vergődni, vinnyogni és toporzékolni is. Aztán teljesen magam alá süllyedni. A dilemma témája? Teljesen mindegy. Bármi, aminek neki kell vágni, amiben döntést kell hozni, amiben bátornak és következetesnek kell lenni. Az oldal profiljához éppen illeszkedik, ha a fogyást vesszük alapul.

Kezdetben, még 200 kiló fölött – emlékszem – számtalan hasonló monológ végigszaladt a fejemben. De mi vezet ide?

• Felbukkan egy kihívás, amit meg akarsz oldani, vagy egy helyzet, amiből ki akarsz törni.
• Ezzel új, eddig még felfedezetlen területre tévedsz, amitől félsz. Fejlődnöd kell a megoldásához, amihez pedig a határaid tágítása szükséges. Új helyzetek, új konfliktusok, új kapcsolatok, új hozzáállás. Általában félünk a fejlődéstől, mert jobban szeretünk a járt utakon járni.
• A fentiekből adódó, vagy attól teljesen független (általános) önbizalomhiány tovább rontja a helyzetet. A félelem attól, hogy a képességeiddel és a készségeiddel meg tudod-e ugrani a lécet.
• A korábbi tapasztalatok tovább árnyalnak. A bukásaidat veszed alapul ahelyett, hogy a nyert meccsekre koncentrálnál. Ez pedig tovább rombolja az önbizalmad. Jajjjjj.

Hogy néz ki mindez a gyakorlatban? Szóval utálod, hogy dagadt vagy. Egyre jobban zavar. Nehezebben mozogsz, izzadsz, szuszogsz. A tükör okádék képet mutat. A ruháidból kihízol, a formáid eltűnnek. Bugyog, puklis, puha, remeg. Szar. Még szarabb. Majd jön a pillanat: EBBŐL ELÉG! A kihívás adott.

Gondolkodni kezdesz: hogyan tovább? A szíved mélyén pontosan tudod, hogy gyökeres változtatásokra lesz szükség. Nincs több örömzabálás? Nincs több popcorn a tévé előtt? Nincs késő esti kipakolós habzsidőzsi? Az életed is olyan keszekusza, a kaja legalább egy biztos örömforrás. Mit fogsz csinálni, ha étterembe mész a barátaiddal? Mi lesz, ha anyád áthoz egy tálcával a kedvenc süteményedből? Mit csinálsz majd, ha mindenki azt kérdezgeti, hogy miért nem kérsz a felkínált csokiból?

Meg aztán amúgy sem vagy az a kitartó fajta. Nem érzed magadban az erőt ehhez az egészhez. Ahhoz, hogy lefogyj, koncentrálnod kellene, és nemet mondanod a kísértésekre, és erre te képtelen vagy. Te nem vagy olyan céltudatos, hogy ellenállj a csábításnak.

A múltkor is megpróbáltad, és nem sikerült. Egy darabig ment, aztán egyik este történt valami: megettél egy kocka sajtot meg egy szelet sonkát. Aztán még egyet, mert tök finom volt. A következő adaghoz már uborkát is ettél, a negyedikre ketchupot is nyomtál. Aztán elővettél egy szelet kenyeret is, és arra pakoltad az egészet. A harmadik szendvics után helyreállt a világ békéje egészen addig a pillanatig, amíg az a fránya bűntudat a helyére nem ugrott. Már megint elbasztad. Hetekig szenvedtél, és oda a munkád. De várj csak, volt itt a szekrényben egy tábla milka. A mai napnak már úgyis mindegy. Meg a másnapnak, a harmadnapnak is… És feladod megint. Hát hiszen mindig feladod. Mindig ez van. Te ennyire vagy képes. És tényleg, hát megint bebizonyosodott: az egésznek semmi értelme sincs.

Ez olyan szomorú. Teljesen megértem, amit érzel, és ami veled történik. Tudom, hogy sokszor megugorhatatlan akadályok sorának tűnik az, hogy elérd a célod, mert te csak a szakadékra, a bukásra, a legyőzendő sárkányra, a hidat őrző gyilkos lovagra és a gonosz boszorkányra tudsz gondolni. Aztán amint útra kelsz, átvágsz a szakadékon, leölöd a sárkányt, kicselezed a lovagot és tündérszép királylánnyá változtatod a rút banyát, majd látod, hogy amúgy ez az egész nem is olyan vészes. Melós, de megcsinálható. És igen, jól jön, ha erre valaki rendszeresen emlékeztet, és nem engedi, hogy visszafordulj. Valaki, aki járt a te utadon, ismeri az akadályokat és tudja, hogyan segítsen. Nem kell egyedül elbuknod. Csináld inkább meg végre velem! Jelentkezz a lenti gomb nyomkodásával és az űrlap kitöltésével, és csapjunk a (diétás) lecsóba!