Olvasási idő: 4 perc
Túlsúlyos.
Sajnos már gyerekként tudtam, mit jelent ez a szó. 12 lehettem (1997), amikor Édesanyám elvitt a gyermekorvosunkhoz, Kati nénihez (akit innen is puszilok, mert a mai napig szeretettel emlékszem rá), mert a „nyári háj” nem akart lemenni. Az orvosi vizsgálatok alátámasztották Édesanyám gyanúját.
A diagnózis: ez a gyerek bizony E L H Í Z O T T. Abból az időszakból csak pár dologra emlékszem: imádtam enni, utáltam a tesi órákat, nagyon zavart, hogy a hízástól nőnek a melleim, és az is, hogy ezért folyamatosan csúfoltak.
A diagnózis: ez a gyerek bizony E L H Í Z O T T. Abból az időszakból csak pár dologra emlékszem: imádtam enni, utáltam a tesi órákat, nagyon zavart, hogy a hízástól nőnek a melleim, és az is, hogy ezért folyamatosan csúfoltak.
Ekkor kezdtem bele életem első, legkontrolláltabb fogyókúrájába. Mert ez fogyókúra volt, az igazi klasszikus fajtából. Napi 1-2 szelet kenyér (pedig hogy imádtam), semmi péksütemény, virsli, párolt zöldség, párolt húsok, semmi krumpli, semmi tészta. Igazi spártai módszer volt, aminek meg is lett az eredménye, a középiskolát már normális alkattal kezdtem meg. Csakhogy én még mindig túlsúlyosként gondoltam magamra, ennek megfelelően féltem a hízástól, mint a tűztől. Valószínűleg ez segített tartani a gyeplőt.
95 kilóval (2003) zártam a középiskolát, ehhez társult 181 centis magasságom. Nem voltam dagadt, nem voltam sovány, egyszerűen beleolvadtam a tömegbe. Egyetemista lettem, közben dolgozni kezdtem. Nappal egyetem, minden második-harmadik éjjel szolgálat egy benzinkúton.
Ekkor történt valami. Elkezdtem zabálni, és a hízástól való félelmemet kiiktatta az élmény, amit az evés nyújtott. A vacsora központi kérdéssé vált.
120 kiló (2005), – ez a következő állomás, amire emlékszem. Itt tűnt fel, hogy valami nem stimmel. Hirtelen el is kezdtem diétázni, egyszerre mindenhogyan. Volt itt Atkins, 90 napos szétválasztós, alig evős, illetve ezek kombinációja. Minden nap azt a diétát tartottam, amit éppen kényelmes volt. Mi következik ebből?
Ahogy mondod, meghíztam, mint a disznó. 2007-ben már nem nagyon mértem magam, első gyermekem születésekor valahol 150 kiló környékén járhattam. Ekkor kezdődött a zugevés. Meg a „majd holnap”. A hazugságok, önmagam és a környezetem átbaszása. Nyugiii, kézben tartom a helyzetet. Láthatóan J Norbi update, drága szarkenyér, répahegyek nappal, friss, meleg szezámmagos kifli este, éjszaka. Csak következetesen.
2010-ben már 180 kiló körül mocorogtam. Mivel az átlagos mérlegek már nem tudtak megmérni, egy gyógyszertári automatára álltam rá. Mondjuk azt mondhatták volna, hogy az a gyökér félhangosan bemondja az értéket.
Tök olcsó volt a munkahelyemen a rántott hús. Meg finom is. Praktikus is volt, mert azt megettem köret nélkül, hát úgy még akár diétámba is beilleszthető. Szóval elég gyakran választottam.
A csúcsot 2015-ben értem el a magam 204 kilójával. Emlékszem, ahogy ültem nyáron a lakásban, kint 40 fok, bent kellemes 30, mindenemről folyt a víz, bűzlöttem, lihegtem, és mindig csak a nyár végét vártam. És mit csináltam? Hát zabáltam. A gyerekeimmel ugyan képtelen voltam játszani, mert az is kihívás volt, hogy a cipőmet megkössem, de ez sem volt elég nagy pofon. Csak ettem és ettem.
És tudod, mi volt a legszarabb? Az, hogy nem hittem, hogy ebből az állapotból van más kiút, mint a bádogtepsi. Egyszerűen annyira nehéznek tűnt lemondani az egyik legjobb dologról (ez volt a kaja), hogy nem tartottam képesnek magam rá. Mintha valami drogot kaptam volna folyamatosan, vagy az agyam is elzsírosodott, nem tudom.
Szóval, ma valaki azt kérdezte tőlem egy kommentben, hogy hogy lehet ennyire elhízni. Hát így. Nem nagy művészet. De kurva veszélyes. Érted?
Figyelj, remélem, még időben szólok. NEKED SEM KELL ÍGY ÉLNED!
Ha egyedül nem megy, kérj segítséget!
Barátsággal: Marci