Olvasási idő: 5 perc
„A humoroddal kompenzálsz…” Ezt hallgattam évekig. Való igaz, így utólag már látom, hogy amikor a testképem már teljesen romokban volt, kellett valami, amivel legalább úgy éreztem, hogy el tudom terelni a figyelmet a külsőmről. Mindig az első nevetésre hajtottam, amikor egy új embert megismertem. Tudtam, hogy ha az megvolt, akkor inkább jó fej, mintsem „a kövér srác” vagyok. Addig vicceskedtem, amíg át nem ütöttem a falat. Ez pedig megnyugtatta a lelkemet. Egy idő után ez vált a fő eszközömmé. Jópofizni, nevettetni, hangoskodni. Az emberek szerették, a lelkem pedig ettől ideig-óráig megnyugodott.
De miért csináltam ezt? Miért érdekelt ennyire, hogy mit gondol rólam a külvilág? Hát, ez sem túl bonyolult: romokban volt az énképem, roskadozott az önbizalmam. Az, hogy a humoromat ilyen intenzíven használtam, nem volt más, mint egy álca, ami mögé elbújtam. Csak nehogy valaki meglássa, hogy kibaszott kövér vagyok… Komolyan mondom, ez nagyon sokat segített a túlélésben. Jó kis önbecsapás volt ez is.
Közben pedig mindig arra gondolok, hogy szerencsés voltam, mert bennem legalább megvolt minden képesség ehhez az álcához. Mit tehet az, aki sokkal zárkózottabb? Most úgy látom, hogy nem sok mindent. Bezárkózhat még jobban, magányosodhat, tüskéket növeszthet. Ezekről a szavakról sajnos nem az az út jut eszembe, amit a bölcsek boldogságnak hívnak.
Az embert általában egy végtelenül sérülékeny növényként képzelem el. Képzeld el te is úgy, ahogy neked tetszik, én ezt a példát fogom használni. Ez a növény akkor él igazán, ha benne – a szárában, a gyökereiben, a leveleiben – minden rendben van, és olyan külső hatások érik, amik támogatják az ő fejlődését.
Nézzük először a külső hatásokat. Ha ez a növény olyan környezetben, olyan kertben él, ahol a többi növény legalább elfogadja őt, nyert ügye van. Rohadék dolog ez, mert manapság pont az elfogadás az, amit bár teli torokból ordítunk, legtöbbször mégsem gyakoroljuk. Igazi taplók tudunk lenni azzal, aki valamiért kilóg a sorból, tök mindegy, hogy miért. Megbámuljuk, kinevetjük, elítéljük. A másik, ami még nyomorulttá is teszi, ha sajnáljuk. Ahelyett, hogy egyszerűen teret adnánk annak, hogy olyan és az lehessen, aki. Mondom ezt én, akinek ezzel ugyanúgy van még feladata, mint a társadalom jelentős részének. Az előnyöm talán annyi, hogy már felfedeztem a saját taplóságomat, és hajlamom is van ráérezni és változtatni. Mindenesetre ezek a külső hatások egy elhízott ember számára a földi poklot jelentik. A gúny, a lenézés, a kirekesztés jelen van az életünkben, és ha nyitottak vagyunk a külső hatások befogadására, ezek konkrétan meg is keserítik azt. Befogadjuk, elhisszük, elkeseredünk, zabálunk, hízunk. Kurvajó.
Viszont ott van a belső értékítéletünk, az önbecsülésünk. Az egyedül a saját befolyásunk alatt áll. Más kérdés, hogy amíg erre nem döbbentem rá – nekem ez hosszas önismereti munkával sikerült, de a szakemberek szerint korral is eljön – én is hajlamos voltam az önbecsülésemet alávetni a külső megítélésnek. A fejemben én voltam a szerencsétlen, akaratgyenge, undorító dagadt fiú, aki mindenre alkalmatlan, és garantáltan sikertelen. Minden negatív hatást beépítettem, ami ért az évek során. A növényem belülről rohadt. Jó mélyen beégett a kép magamról, király alapot teremtve ezzel az önmarcangolásnak, a folyamatos elégedetlenségnek. Odáig jutottam, hogy én, aki amúgy korábban szerettem szerepelni, egy mondatot nem tudtam elmondani egy kamerának. Egyszerűen nem jött ki hang a torkomon. Egy három fős meetingen is dőlt rólam a víz, és elment a hangom, ha meg kellett szólalnom. Ekkor döntöttem úgy, hogy pszichológushoz fordulok. Életem egyik legjobb döntésének tartom ezt a mai napig. Az út kemény volt, rengeteget sírtam éjszakánként. A zugevést felváltotta a zugsírás. Erre eddig még nem is gondoltam.
Az önbecsülésünk a saját kezünkben van. A környezeten sokkal nehezebb változtatni. Ahhoz egyeseknek új munkahely, új család, másoknak új kapcsolat, vagy baráti társaság kellene. Felégetni a múltat, a jelent, és új, elfogadó közeget találni. Látod ezt magad előtt? Na ugye. Mondom én, hogy könnyebb magadon dolgozni… Arra, hogy mit gondolsz magadról, neked van befolyásod. Senki másnak nincs, csak akkor, ha megengeded neki. Ha szűrés nélkül befogadod a véleményét. Na ezt számoltam én fel. Vagy föl. A növényemnek fás szára lett, és szép fa lett belőle. Így már jöhet a szélvész, és jöhetnek a viharok is.
A fogyás is könnyebben ment úgy, hogy mentálisan helyrejöttem. Más ember lettem. Ma már ismerem az értékeimet, ismerem a lehetőségeimet. A jó tulajdonságaimat, és a hiányosságaimat is. Felvállalom a véleményemet (amíg értelmét látom), és megvívom a magam csatáit. A „bocs, hogy élek” helyére a „tényező vagyok” költözött be. Nem mondom, hogy az út végén járok, de lehet, hogy annak nem is lehet a végén járni. De sokkal stabilabb és magabiztosabb vagyok. Ja, hogy közben ledobtam 100 kilót? Jó napot kívánok!
Mert ez is kellett hozzá. Az, hogy legyen olyan, hogy belenézek a tükörbe, és elégedett vagyok. Az, hogy A Nő újra „úgy” néz rám. Az, hogy elférek egy ülésen a színházban, és a karfát is le tudom hajtani. Az, hogy egy „normális” ruhaboltban is találok bőven olyat, amibe beleférek (bár az még korlátos, ami jól is áll rajtam). Az, hogy az orvos az éves kontrollon azt mondja, hogy a zsírmáj és a szívnagyobbodás már a múlté. Kibaszott büszke vagyok magamra. A büszkeség pedig az önbizalom tápoldata.
„A kilóiddal a humorod is odalett…” Egy ideje ezt hallgatom. Mi az oka? Már nem osztogatom azért, hogy megfeleljek. Akkor adok belőle, ha van hozzá kedvem. Annak, akinek adni akarok. Annyit, amennyit kedvem tartja. Szabad a humorom is. Szabad vagyok én is. Akinek ez nem tetszik, tehet egy apró szívességet.
Hogyan zárjam ezt az írást? Lehet, hogy neked űrugrás, amiről beszélek. Akkor pedig elérhetetlennek tartod. Így viszont hozzá sem fogsz kezdeni. Pedig tudnod kell, ha nehéz helyzetben vagy, igazából csak egy irány értelmezhető: kifelé. Ahhoz meg az első lépés kell. Ha a nehéz helyzet a túlsúlyod, és nem látod, merre van az arra, írj nekem. Együtt megtaláljuk.