Olvasási idő: 4 perc
4 évvel ezelőtt valami végérvényesen megváltozott.
A mozgást – legyen szó bármilyen formájáról – mindig az utálatos dolgok között tartottam számon. Az iskolában a testnevelés órákat utáltam a legjobban. Gyűlöltem szenvedni, izzadni, kislabdát hajigálni, szekrényre ugrándozni. A kötélmászás sosem ment, mert nem bírtam elviselni a fájdalmat, amit a kezemben és a karjaimban éreztem. A távolugrást értelmetlennek, a magasugrást feleslegesnek tartottam. Lehet, hogy lett volna esélyem akkor és ott megszeretni valamilyen sportot, de egyikben sem éreztem magam tehetségesnek, sőt… Kifejezetten ciki helyzetekbe keveredtem folyamatosan.
A középiskolai tesitanárom egyenesen élet- és balesetveszélyesnek nyilvánított. Ma ezt inkább megalázónak, mint viccesnek gondolom, és amúgy rá is tudnék hálával gondolni, ha egy percnyi energiát is tett volna abba, hogy megszeressem az óráit, a testmozgást. De nem tett. Én pedig örültem minden alkalomnak, amikor valamilyen mondvacsinált ürüggyel sikerült egy-egy hétnyi felmentést kicsikarnom az orvostól, hogy addig se kelljen szenvednem.
A testmozgás iránt érzett undorom 200 kilósan érte el a csúcspontját. A puszta gyaloglás is kínszenvedést okozott, úgyhogy tényleg csak a legszükségesebb esetben álltam fel a fotelből, vagy szálltam ki az autóból. A talpam égett, a pulzusom az egekben volt, dőlt rólam a víz télen-nyáron. Azért néha voltak próbálkozásaim, így kötöttem ki egy barátommal egy szolnoki edzőteremben, aztán „jártam” úszni is (amikor nagy nehezen sikerült minden szégyenérzetem ellenére rávennem magam, hogy levegyem a köntösömet a medence mellett, és bemenjek a vízbe), de egyik sem vált a szenvedélyemmé, sőt…
Újabb évek teltek el, amíg rávettem magam bármilyen sportra. Az egész a gyaloglással kezdődött. Az akkori munkahelyem a Ferenciek tere közelében volt, én pedig heti három este munka után átöltöztem, és útnak indultam. Át az Erzsébet hídon Budára, majd először a Lánchídig, később a Margit hídig azon az oldalon, aztán vissza Pestre, az irodába. Élvezni kezdtem, mentem ősszel, télen, tavasszal és nyáron is. Hogy mi motivált? Először a kíváncsiság, utána az azonnal látszódó, kilókban mérhető eredmény. Mert a sport nem ELENGEDHTETETLEN a fogyáshoz, sőt. Viszont a testmozgás jelentős lökést ad a súlyunk csökkentéséhez.
A következő fejezet a FitVibe volt, egy gép, ami különböző frekvenciával vibrált, én pedig rajta állva-ülve-fetrengve végeztem mindenféle gyakorlatokat legtöbbször Nikolettel (akit ma is jó szívvel ajánlok mindenkinek, aki ezzel az eszközzel akarja gyorsan és szórakoztató módon építeni az izomzatát: https://www.facebook.com/nikolettbettinabognar).
Ezt már majdnem rendszeresen csináltam, és bár nem vált a szenvedélyemmé, de megszerettem, mert életemben először mindenféle izmokat kezdtem magamon felfedezni. Emlékszem, amikor megfeszítettem a karomat, már majdnem büszkeséget is éreztem.
Végül 2018-ban megvettem a bringámat. Nem volt egyszerű, mert egy átlagos bicikli nem bírta el az akkori súlyomat, úgyhogy egy vaskos mountain bike lett a befutó. Gyönyörű gép, tárcsafékek, egy álom vált valóra. Majdnem azonnal ráfüggtem. 2019-ben már majdnem háromezer kilométert tekertem, többnyire a Margitszigeten. Aztán 2020-ban ezt majdnem megdupláztam, a tekerés a szenvedélyemmé vált. Élveztem a közlekedési helyzeteket, a sebességet, azt, hogy valamiben jónak érezhetem magam. Rendszeressé váltak a negyven-ötven kilométeres tekerések, voltak hetek, amikor ezt hatszor is megcsináltam. A kilók olvadtak, a szívem sosem volt olyan jó formában azelőtt, és talán ekkor mondtam ki életemben először: én rendszeresen sportolok. Fura volt, hogy várom a következő alkalmat.
A lendületem idén tört meg először. Bejött az ősz, én pedig fázni kezdtem. Idén először döntöttem úgy, hogy nem dacolok az időjárással, a téli időszakra félreteszem a bringámat. Egy hétig bírtam mozgás nélkül. Megvettem az első fitnesz-bérletemet, és azóta hetente három csoportos spinningre, és egy (jövő héttől kettő) TRX-re járok. És várom. Nem mondom le.
Így utólag azt mondom: a sport utálatos dolog – mindaddig, amíg meg nem találod, hogy mi az, amit élvezettel tudsz csinálni. Onnantól beszippant, hiányzik. Mondom ezt én, aki soha nem gondolta volna magáról, hogy bármikor az életében érdekelni fogja a testmozgás.
Igen, a sport fáj. Az a dolga. Izzadsz, remegsz, dühöngsz, könyörögsz a megváltásért. Ha nem fájna, nem lenne eredményes. De ez a fájdalom olyan, mint az üres gyomor érzete esténként: ha van legalább egy ’miérted’, hajlandó vagy elviselni. Közben pedig van esélyed megtapasztalni azt, amikor ténylegesen és aktívan teszel magadért. Amikor úgy érzed, legyőzted azokat a korlátokat, amiket odaképzeltél.
Kérlek, gondolkodj el ezen. Na ne túl sokáig, inkább kezdj el gyalogolni. Kapj magadra egy pulzusmérőt, járj egy kicsit utána a témának, vegyél fel egy kényelmes cipőt, és gyalogolj (ne sétálj, kicsi tempót tegyél bele). Aztán – amikor úgy érzed, hogy ideje továbblépni – keress fel egy edzőt! Keress olyat, akinek sok jó ajánlása van, aki segít megismerni a lehetőségeidet és a valós, aktuális korlátaidat.
Végezetül pedig itt egy videó az egyik első FitVibe edzésemről. Jó szórakozást :D
https://www.facebook.com/100001315021955/videos/1128329460554211/