Olvasási idő: 6 perc
Én tényleg valami jót akarok csinálni.
Valami igazán jót, ami hasznos.
Mert látom, hogy a magyar emberek 58,2%-a (2021 januári adat) túlsúlyos vagy elhízott. Mert látom, hogy a környezetemben élők jelentős része nem rendelkezik célokkal, gyűlöli a munkáját, nem szereti azt, amilyen ember ő maga, és boldogtalanul éli az életét. Azt az életet, ami napról napra csak fogy, és gőze sincs, hogy meddig tart. Egész életében egy szerepet üldöz, egy elvárást, aminek sosem tud megfelelni. Aztán megöregszik, és lehet, hogy rá sem ébred: szinte egyetlen percet sem élt. Na ez igazi tragédia. És ha a környezetemben ezt tapasztalom, ezt látom az utcán, a plázában, az orvosnál, és mindenhol, akkor ez ténylegesen létező probléma, amivel valakinek foglalkoznia kell.
A boldogtalanság és a boldogság közötti különbség egy óriási lecke, az élet leckéje. Van, aki ezzel az alapprogrammal érkezik a felnőtt életbe, ő valóban szerencsés. Van, akinek egy vagy több trauma feldolgozása hozza el a megvilágosodást, és van, akinek soha semmi. Ez a lecke – bármilyen fontos is – sajnos megkerülhető. Egy élet értelmetlenül és boldogtalanul is leélhető.
Elmondani nem tudom, hogy mennyire örülök annak a – még ma is csak sérülékeny palánta állapotú – felismerésemnek, hogy az, amit a XXI. század embere életnek nevez, mekkora csapda.
Fájó, sokszor kétségbeejtő felismerés ez, mert szépen lassan elkezdtem ráébredni,
- hogy mi valós, és mi nem;
- hogy mi fontos, és mi nem;
- hogy az életem alakulásáért én vagyok egyedül felelős, és a sorsomat a döntéseim határozzák meg;
- hogy a sikereimet és a kudarcaimat magam idézem elő;
- hogy én tudom a legjobban megítélni az életemben, hogy mi nevezhető sikernek, és mi nem;
- hogy az ember, aki én vagyok, nagyon jó és fontos nekem saját magamnak;
- és az, hogy az életemben azok az emberek számítanak, akik tudnak engem szeretni, és akiket én is tudok. Mert velük kölcsönösen tudunk hatni egymás életére, boldogságára, elfogadására, fontosságára. Minden és mindenki más lényegtelen mellékszereplő. A mellékszereplők véleménye és ítélete pedig pont semmit sem számít. A szereposztást pedig én készítem el.
Fúúú, sikerült mélyebbre szaladni, mint terveztem. Szóval azt akarom mondani, hogy ezek a felismerések magukkal hoztak egy új igényt is. Mert ahogy szépen betörtek ezek az új érzések és gondolatok a fejembe, a mindennapjaimba, elkezdett végtelenül zavarni, hogy tulajdonképpen az életemben semmi „hasznosat” nem csinálok. Mert az elmúlt éveim jelentős részét a karrierem eleinte ösztönös, később egyre tudatosabb építésével töltöttem, azért, hogy a családomnak és magamnak jobb életet biztosíthassak. De a mondat itt be is fejeződött, mert a karrierem építése nem volt hasznos senki másnak rajtunk kívül.
Szóval megjött ez a felismerés, és ezzel együtt jött egy újfajta hiányérzet. Szerintem valami olyasmi, ami a világ karitatív programjait is életben tartja, a tenni, javítani akarás igénye. Igény egy küldetésre, az életem küldetésére. Ejj, de nagy szavakat használok ma, de tényleg erről van szó. De hogy találja meg az ember a küldetését? Na erről gőzöm sem volt, és megmondom őszintén, még ma sem tudom, hogy sikerült. Egyszercsak meglett. Rengeteg beszélgetés a családommal, a feleségemmel, a barátaimmal, a pszichológusommal, a coach-ommal. Rengeteg beszélgetés magammal (amit a környezetem általában rosszul élt meg, mert akkor nem beszélgettem velük), amikor csak pörgött a film a fejemben. És bumm, egyszercsak előbukkant szinte készen, szinte elindíthatóan, világos lépésekkel és gyomorbirizgáló bizsergetéssel a gyomromban. És ez utóbbi, ez az érzés hozta el a felismerést: MEGTALÁLTAM.
Itt és most valami mást építek. A célom egy igazán hasznos vállalkozás üzemeltetése.
Ha kimegyek az utcára, lépten-nyomon elhízott, céltalan, boldogtalan embereket látok. Olyanokat, amilyen én voltam. Segíteni akarok nekik abban, hogy megváltozzon az életük, hogy elkezdjék ők is az utat járni, amit én is jártam és járok. Azt akarom, hogy adjanak esélyt maguknak arra, hogy szeressék saját magukat, az életüket, az eredményeiket és a kudarcaikat is. Meg akarom változtatni az életüket, és azt akarom, hogy ők is az ébredező kör részeivé váljanak.
Amikor valaki úgy dönt, hogy belevág a kifogYás programba, azt vállalja, hogy kéthetente konzultál velem személyesen, és az ott közösen megbeszélt feladatokat végrehajtja. Látszólag csak beszélgetünk. Először talán neki is így tűnik, de aztán pár alkalom után, amikor már könnyebbnek érzi a lelkét, és eléri az első sikerélményeit, várja a következő alkalmat. Ezt nem én mondom, hanem azok, akikkel együtt dolgozom. Látom a szemükben is. Változik az életük, megoldanak és feloldanak akadásokat, meghoznak döntéseket, új célokat tűznek ki, tudatosabbá válnak, boldogabbak. És fogynak.
Ezekért a beszélgetésekért pénzt kérek. Ezen többen meglepődnek az érdeklődők közül. De mint mondtam, a kifogYás egy vállalkozás. Egy hasznos célra épülő üzlet, ami költségekkel jár. Az is költségekkel jár, hogy ezt a blogot írom (az időm, a számítógépem, az internet mind költség). Az is, hogy egy nyugodt, és csak erre a célra fenntartott helyszínen tudunk beszélgetni. A hirdetések is, amik nélkül szinte senki sem olvasná el ezeket a sorokat. Viszont az a pénz, amit a közös munkáért kérek, összehasonlíthatatlan egy későbbi gyógykezelés, egy indokolatlanul korai temetés, de egy divatfogyókúra vagy divatétrend árával is. Tőlem ezért a pénzért nemcsak ledobott kilókat kapsz, hanem új szemléletet.
Ha ezt most mind elolvastad, egy hős vagy. Nagyon szeretek írni, úgyhogy megesik, hogy hosszabban teszem, mint az a mai világban elfogadható. De letojom. Ha segítek neked vele, teljesen mindegy, hogy a világ mit mond minderről.
Szeretnél megismerni? Bökj a kapcsolat gombra itt: