A mozgást – legyen szó bármilyen formájáról – mindig az utálatos dolgok között tartottam számon. Az iskolában a testnevelés órákat utáltam a legjobban. Gyűlöltem szenvedni, izzadni, kislabdát hajigálni, szekrényre ugrándozni. 

A svédasztalt azért találták ki, hogy a túlfogyasztó társadalom mérhetetlen bőségigényét kielégítsék. Hogy magukhoz édesgessenek. Hogy azt tekintsd „jó helynek”, ahol órákig zabálhatsz.

Elég mélyen rögzült Anyám intelme. Hű társa volt az „Etiópiában meg éheznek”, amit annak ellenére használtunk, hogy igazából gőzünk sem volt arról, hol is van az az Etiópia.

Gyakran hallom, hogy a nyár nem a legideálisabb időszak a fogyókúrára. Nyaralás, kerti partik, ballagás, esküvők, augusztus huszadika, fesztiválok, miegymás.

Előfordul, hogy így érzem magam. Főleg olyankor, amikor olyan helyzetben találom magam, amiből csak nehéz út vezet kifelé. Sőt, sokszor látszólag semmilyen.

Az elmúlt egy hét eseményei alaposan felkavartak. Bár igyekeztem ebből a külvilágnak semmit sem mutatni, mert családom van, akiknek én jelentem a biztonságot. Most mégis bevállalom: félek.

A diéták, életmódváltások – nevezzük bárhogy is őket – nagyon sokszor ugyanott véreznek el. Egy diéta első pár napját, heteit pusztán lelkesedésből is meg lehet csinálni. Csak aztán jön a rideg valóság.

AZ RTL Klub Reggel című műsorának vendége voltam.

Fogyni amúgy tök egyszerű. Még a dietetikusomtól tanultam az alapszabályt: ha többet égetsz el, mint amennyit beviszel, fogyni fogsz. Logikus, ugye? 

Avagy: az első feladási pont

Az első tíz kiló az első hónapban lement. Ment? Szaladt. Dietetikus által összerakott étrendet, gyógytornász által összerakott mozgástervet követtem. Annyit ettem, amitől sosem voltam teljesen tele, és esténként másfél órákat gyalogoltam. 

Én tényleg valami jót akarok csinálni.

Valami igazán jót, ami hasznos.